14/11/2020
Az idei éves tárlatunk megnyitója 2020. november 13 - án volt, amelyre 40 db fényképpel készültünk. A kiállításunkat a fotóklub elnöke, Labancz István és Székedi Ferenc nyitották meg. A megnyitó mindenki számára újdonság volt, hisz a jelenlegi járványra vonatkozó szabályok miatt az eseményen csak pár ember volt jelen, de online lehetett követni, ill. az alább látható linken vissza is lehet nézni:
https://www.facebook.com/Megyehaza.Galeria/videos/284033842935597
Köszönjük Székedi Ferenc úr méltató szavait, igazán nagy megtiszteltetés volt számunkra. Úgy gondoltuk, hogy a gondolatait megosztjuk:
"Kedves barátaim, tisztelt Facebook nézők vagy visszanézők, akik a kiállítást és a megnyítót így követik!
Ha jól számolom, a csíkszeredai Prizma fotóklub éppen most novemberben harminchat éves. Nem kerek évforduló, dehát a víruson kívül mi kerek ezekben a napokban? Minden szögletes, minden szétdarabolt, minden széttöredezik és minden, ami valamikor egyszerűnek tűnt, most nagyon bonyolulttá vált, még az is, hogy közösen nézzünk meg néhány olyan művészfotót, amelyekkel a klubtagok három és fél évtizeden teltén is igazolják, hogy bármiféle időkben itt vagyunk, élünk, jövünk-megyünk, látunk, alkotunk és már így is ragaszkodunk az alapító Jánosi Dénes hagyatékához.
Negyven fotóval jelentek meg a Prizma-tagok ezen az őszi kiállításon és mivel az ember többek között rendszerező lény is, hadd próbáljunk e felvételek között is valamiféle rendet felállítani.
Nos, elidőzhetünk mindenekelőtt a legnagyobb számban jelen levő tájképek előtt és elgondolkodhatunk, hogy miben lát többet a fotóművész, mint mi, a mobiltelefonokkal és kisebb-nagyobb gépekkel felszerelkezett átlagemberek, átlagfényképezők? Labancz István Dimenziók című fotója máris választ ad a kérdésre: nem csupán technikailag tökéletes mind előterében, mind hátterében, hanem kompozíciójában is erőteljes. Vonalaiban, felületeiben a Föld egyetemes és örök formáira utal, amelyek magukhoz kapcsolják át az embert és ha egy antropológus újabb könyvet szeretne írni mondjuk a Kárpátokon átvezető, „transhumanţa”- nek nevezett pásztorkodásról, akkor már meg is találta a fedőlapot.
Ugyancsak ehhez a geometrikus látásmódhoz, de kisebb méretekben kapcsolódik Tarczali Éva Kitekintője, amelyben a fény játsza a központi szerepet, ez választja le a megtalált témát a környezetétől és ez teszi olyan derűssé, amelyben a mindenség parányi részleteként megtalálja helyét az élet. Darvas Rezső és Görbe György hajnali fénysugarai azt a soha nem eléggé csodált misztériumot igyekeznek újból felfejteni, ahogyan a nappal felváltja az éjszakát, de Csóti Bélát, Borvíz Attilát és Simona Braşoveanut úgy szintén elbűvöli a természetnek az a nagyszerűsége, ahogyan minden reggel képes újból az életre hívnia önmagát.
A táj azonban nem csupán összességében, hanem részleteiben is témát jelent a Prizma fotóklub tagjainak. Csóti Béla szokatlanabb szögű, perspektivikus látásmódja úgy alakítja át a legeltetésnek egy jól ismert kellékét, hogy jelképpé válik benne a víz és ha már a jelképeknél tartunk, akkor észre kell vennünk, hogy Borvíz Attila vagy Szökő Sándor a Csillagútjában illetve a Napmadarakban úgyszintén újabb értelmezési lehetőségekkel ruházza fel a természet részleteit.
A kiállításnak egy másik erőteljes vonulatát a portrék jelentik. Kőrössy Erika és Martinaş Cristian az amúgyis mindig üde gyermekarcok felszíni benyomásain túl képesek észrevenni a lélek apró rezdüléseit, Simona Braşoveanu pedig azt a szívszorító egzotikumot, amely a kibillent életek jellemzője.
Az aktfotózás a fotóművészet egyik legigényesebb műfaja, hiszen az esztétikumot a tekintetet amúgy is vonzó formákon túl vagy azokkal együtt kell megtalálni. Amennyiben ehhez roppant finom erotika is társul, mint Kúti Hermann Zoltán egyik cím nélküli képén, vagy a kísérletezés igénye Turcza Hunor Pozitívján és negatívján, akkor az akt elhagyja hagyományos, klasszikus formáit és huszonegyedik századi életünknek méginkább mozgalmas és átalakuló jellemzőjévé válik.
Szóltam már arról, hogy többen a tájban találják meg a makrokozmosz jellemzőit, másokat azonban az emberi mikrokozmosz részletei érdekelnek. Vitos Hajnal és Martinaş Cristian olyan érzékeny szemmel veszi észre életünk örök kisérőit, a kapukat és ajtókat, hogy megtalálják a díszítések, végsősoron az emberi szépérzék legfontosabb jellemzőit, Csóti Béla pedig megint csak a természetből fakadó példázatával képes utalni arra a behálózott világra, amelyben virtuálisan is élünk.
A kiállításon akad még néhány olyan fotó, amelyek nem sorolhatók be az említett kategóriákba. Bálint Attila Pista című képével olyan városi, graffitis témához nyúl, amely mifelénk meglehetősen ritka. Mármint nem is annyira a graffiti, mint inkább a fotós ráhangolódás. László Csaba kosárlabda-pillanatképe emlékeztet azokra a napokra, amikor még valóban élőben követhettük a sport izgalmát, Görbe György pedig néhány francia templomképével úgyszintén azokra a szép időkre utal, amikor csak utaztunk, utaztunk és fotóztunk.
Bízzunk abban, hogy mindez már a közeljövőben sem lesz csupán emlék és akkor a Prizma alkotókra is szétbontott fénysugarai még jobban felragyognak és közösen, együtt, egymással beszélgetve nézhetjük meg majd mindazt, amelyet megpróbált elrabolni tőlünk az a vírus, amely – nem kétséges - előbb-utóbb elveszíti a koronáját. És akkor majd életünk, alkotómunkánk visszatérhet a mindennapi kerékvágásba. Ennek a kivárásához kívánok mindannyiunknak sok-sok türelmet, megértést, bölcsességet és segítőkészséget! Köszönöm mind a valós, mind a virtuális figyelmüket! "
Köszönjük a Hargita Megye Tanácsának a támogatását!
