25/03/2026
Mióta vágysz arra, hogy valaki végre meghallgasson?
Többször előfordult már velem, - amit persze akkor nem, csak később vettem észre ,- hogy van egyfajta tartás bennem akkor, amikor baráti körökben vagy más közösségben vagyok.
Amolyan feszítő érzést generált bennem hosszú idő után ez a fajta tartás. Nem értettem sokáig miért van, de egy pár év, meg felnőtté válás - mondjuk nevezzük annak...- után kialakult bennem egy teória.
🧐Mi van, ha én nem is merem igazán elengedni, önmagamat adni azok között sem, akik körében ezt megtehetném? Miért lehet ez?
Nos... sok oldala lehet. Talán a gyerekkori barátságok kialakításakor átélt sikertelenség? Esetleg az, hogy magam sem tudtam igazán elfogadni azt, aki vagyok? Minden külső és belső tulajdonságom összességét?
Egy idő után kialakult bennem valami nagy űr. Valami meg nem értettség. Süket fülek, vagy csak érdektelen tekintetek sorát láttam magam előtt. Csalódott voltam, dühös és úgy éreztem, túl sok vagyok másoknak... túl sok az, amit elmesélek, ahogy elmondom... Nyűg vagyok!
🫴🏼Viszont csak nem rég ébredtem rá arra, hogy ehhez két dolog kellett. Egy olyan közeg, ami nem az én "otthonom" és egy olyan működés, amiben aktívan teljesítettem.
A tudattalan küldetés: Megvédeni magam minden áron. Véletlen se kerüljek azzal szembe, hogy valakinek nem vagyok szimpatikus. Nehogy kirekesztetté váljak...
Így lettem a barátságos Domi mögött egy magányos lány, aki még mindig azt érezte, hogy erőfeszítések és szerepkörök teljesítése árán lesz helye a többiek között.
Kiegészítetlen darabkát éltem csupán meg magamból és így a stabilitásom és magabiztosságom még csak gondolat sem lehetett.
Bár elég nyakatekert lehet az előző pár sorom, azt hiszem, aki hasonló cipőben jár(t), annak már ismerős lehet...
Miért tárom ki csak úgy a lelkem ide a social media egyik bugyrába?
Mert bízom abban, hogy a követőim és olvasóim közül vannak olyanok, akik most kicsit megértésre találnak ebben. Akik azt érezték mindig, hogy tök egyedül vannak ezzel, vagy más mélyen fájdalmas problémájukkal.
Nem utolsó sorban pedig enélkül, az önmagamból megismert rész nélkül, nem jött volna létre a Sétálj velem portré fotózás.
Amikor kidolgozom egy-egy képet a portrék közül, amiket ezen a szívhez szóló fotózáson készítettem, akkor minden olyan pillanat átfut rajtam, ami elhangzott a séta alatt. Megérint az, hogy bizalmat kaptam egy másik embertől.
Idén is várlak titeket szeretettel!
Felfrissülni, beszélgetni, maradandó emléket alkotni.