28/06/2026
Szeretem, amikor megvalósul, amit elképzelek. Hetek óta figyelgetek, fotózok egy igen jó kosokból álló muflon csapatot. Láttam őket többször beváltani az erdőbe, nagyjából ugyanott, egy fehér virágoktól roskadó vadföldön át mennek reggel aludni. Kigondoltam, hogy beülök korán a vadföld erdő felőli szélére majdnem sötéttel, jó széllel és nagy duzzogva megengedem, hogy odasétáljanak a kamerám elé. Persze ezek általában nem ilyen egyszerű dolgok.
Ott van például az a szarvasbikákból álló rudli, ami rendszeresen eltorlaszolja az utamat azon a 2 km-es sétán, ami a vadföldig vár rám. Természetesen hétfőn is ott voltak. Máskor megvárom, amíg elnyeli őket az erdő, de emiatt már jópárszor lekéstem a kosokat. De amikor mégis ott legel békésen előtted pár igen jó bika, mégsem akarsz belerongyolni az idillbe. A legnagyobb most már nincs velük. Nézem őket egy darabig, de aztán erőt veszek magamon és megmutatom magamat nekik. Egy ideig értetlenül néznek, hogy ki az a félőrült, aki 4 órakor nem valamelyik klíma alatt, vagy egy fridzsiderben szunyókál, hanem itt caplat a Gerecse aljában, de aztán hisznek a saját szemüknek és elvonulnak. Felmászok a meredek részen, a magasfeszültség alá és megtalálom a hiányolt nagy bikát. Rájött, hogy a hölgy társaság mégiscsak kellemesebb, mint egy férficsapat és átpártolt pár kisebb bikával a csajokhoz. Most is nekidurálom magam, ettől aztán ők is. Beérek a facélia szélére, a horizonton egy fiatal bika sziluettje mutatja magát a világosodó égbolt előtt. Szépen ő is elüget. Beérek a két virágos vadföld egyikére, az első üres. Aztán a két föld közötti úton megjelenik egy gím tarvad, nem vesz észre, szépen keresztülvág a virágos mezőn és eltűnik az erdőben. Én megyek utána és elfoglalom a helyemet ott, ahol a kosok visszaváltására számítok. Innentől válik izgalmassá nekem a történet, bejön-e a haditerv. Aztán tőlem 200 méterre megjelennek a kosok. Az adrenalin elszabadul a szervezetemben, amíg eldől, merre váltanak ma be, jobb híján a saját szívverésem hallgatom, egyenesen a torkomból. A muflonok húzzák az agyamat, lefekszenek a facélia szélén. 10 percig tanakodnak, elindulnak felfelé, keletnek, amivel megkerülnének. Aztán az egyik elindul vissza. De annyira vissza, hogy már majdnem az vadföld melletti erdősávban találják magukat. Aztán győz a józan ész és irányba veszik az 500 mm-s objektívet. A vadföld alján van egy hajlat, felfelé haladva eltűnnek a szemem elől. Perceknek tűnő másodpercek, majd éveknek tűnő perek következnek, mert fogalmam nincs, merre haladnak a vadföldön. Aztán a horizonton egy egy pillanatra megvillan egy csiga. Ahogy lép az első, hol kicsit előtűnik a szarv, hol elnyeli a fehér virágmező. Aztán az egy muflonfejből 2, 4 sok muflonfej lesz. Tőlem 40-50 méterre dolgozik a fűnyíró brigád és irány észak-északnyugat, ahol egy bokor rejtekéből kandikál a gépem. Felérnek tőlem 20 méterre az erdőszélre. Nagyon sok nagyon nagy kos van köztük, ritkán lát egyszerre ennyi nagy kost az ember együtt. Nemhogy egy virágmezőben. Ahogy felérnek az erdőszélre, még tesznek egy szívességet és jobbra átot csinálnak, egyenesen nekisétálnak az objektívnek. Az első kos kb 15 méterre van, amikor valami gyanús lesz. Visszább ugrik picit, újra ki a virágok közé. De nagyon nem ijed meg, még hagyja magát fotózni pár másodpercig, majd a csapat beüget az erdőbe.
A reggel, amikor minden pont úgy alakult, ahogy elterveztem. Erre mondom, hogy a természetfotózás sokkal inkább természet, mint fotózás. Ismerd a területet, ismerd a természet törvényeit, ismerd az állatok viselkedését és legyen szerencséd. És persze tedd bele a melót, hogy esélyt adj a szerencsének. Ma minden összeállt. És én ilyenkor olyan hálás tudok lenni, hogy ezeket a pillanatokat megélhetem...
